Megint
...egy nagyon élénk álom: semmi extra, de nagyon valóságos. Japán voltam. Az állam tűzijátékkal jutalmazta a népet. Úgy oldották meg a biztonságot, hogy jött egy nagyon nagy vonat, hatalmas tartályokkal, amiből kiengedték a vizet. Utána meg a tűzijáték helyett valahogy hirtelen ott teremtek az idegenek. De nem láttam egyet se, csak tudtuk, hogy valami nem stimmel. Sötét volt, az utcák kiürültek, mindenki bezárkózott a lakásába. Én egy ablakkal küzdöttem, az üvegtáblák között rés volt, a kilincs alig tartott valamit. Süvített be a szél. A tévében nem volt adás. Az utcán semmi és senki. De valahogy mégis félelmetes volt. Valaki berohant a lakásba, hogy sehol senki, de látott egy kabátot a földön. Ember nem volt benne.
Mik
...szerepeltek az álmomban: temető, kétfejű csecsemő (csak képen, egy fejfán), sár, hangya, csokoládé, kerékpár, templomtornyok, macska, kukoricaföld.
A macska még egy korábbi álmomból van, de a többire még emlékszem, mert most álmodtam, az előbb.
Sétáltam vissza valahonnan. Ja, temetésről. Akkor hozzátennék pár címszót: lovaskocsi, díszes lovak, temetői menet, himnusz, rendőrök, sírok, temetés, virág.
Szóval egy temetés mellett mentem el (a középsői temetőnél), ahol két rendőrt temettek. Láttam a képeket a fejfán. Aztán megszólalt a Himnusz, én meg összetalálkoztam a családommal, akik nem a temetés miatt voltak ott, hanem, mert a nagynéném pasija adta a lovakat a fogathoz, amin a koporsókat kihozták, s ő maga is ott volt a gyászhuszárok (?) között. Utána valahogy sétáltam vissza, láttam a város templomtornyait. Elmentem egy temető mellett, aminek a sarkában lévő sír felkeltette az érdeklődésemet (amúgy is gyerekkoromban mindig, amíg a többiek a sírokat intézték, én jártam a temetőt és olvasgattam a neveket, évszámokat). Egy kislány sírja volt, valamikor az ezernyolcszázas évekből (álmomban ez valami 8849 volt, de maradjunk az 1849-nél). Egyébként rosszul volt felírva az évszám, mert születési dátumot későbbre írtak, mint elhalálozást. Először azt hittem, hogy a mindösszesen csak egy évet élt kislányról a fejfán két kép van, de aztán rájöttem, hogy ez egy kétfejű kislány. Meg akartam nézni közelebbről is a sírt, így aztán odamentem egy bolthoz, egy régi, inkább múzeum-szerű bolthoz és bementem, hogy megkérdezzem, honnan lehet bemenni a temetőbe. A nő átvezetett a bolton (közben csokit ettem, ami folyton a földre pergett, de felvettem és megettem, ráadásul étcsoki volt, amit nem is szeretek), ki, ahol egy kis kukoricás és felszántott (nagyon sáros) föld választott el a temetőtől. A kisebbik tesóm kapásból elsüllyedt és el is esett. Ott ébredtem fel, hogy őt felsegítem és elkezdem próbálgatni, hogy mennyire fogok elsüllyedni.
Nashán
...felbuzdulva: „gyerekkori balesetek”. Az első, amire emlékszem, hogy pár évesen téglát sütöttem egy tepsibe a kerítésen. Leesett egy tégla, egyenesen a nagylábujjamra. Nem emlékszem a részletekre, csak arra, hogy tévét néztem, amíg anyám leoperálta az ujjamról a körmöt.
Egyszer akkorát estem, hogy a térdemen lett egy hatalmas nagy seb, amit olyan spray-vel fújt be anyám, amitől egy ilyen „védőbuborék” képződött rajta. Nagyon vicces volt, emlékszem rá, hogy ilyen buborékkal a térdemen mászkáltam.
Egyszer elestem az iskolában az udvaron, de egy kis vérzésen túl nem lett különösebb bajom. A fejemet vertem be. Emlékszem egy új vonalzóra, valamint egy új könyvre az eset kapcsán.
Egyszer az egyik osztálytársam el akart vágni vonalzóval egy darab papírt. Én tartottam a papírt, ő meg szépen hatalmasat csapott a vonalzóval a számra.
Egyszer orrba rúgott egy csaj, aki meg akarta mutatni, hogy milyen harcművészetet tanul.
Egyszer le akartam törni egy ágat, amit következetesen a fa belseje felé húztam, hátha letörik. A fa megunt, odavágott a törzséhez, amitől felszakadt a hátam (nem komoly, csak sebes volt sokáig).
Egyszer, amikor éppen szokás szerint költözködtem, belenyúltam abba az infúzióstűbe, amivel a hasamat szúrták át a piercinghez. Emlékként őriztem. Ezek után azonban kidobtam. Igazából az eset csak azért volt érdekes, mert a seb nem tudott kivérezni, hanem sokszorosára dagadt és mehettünk vele a sebészetre.
A Tátrában gyerekként sikerült egyszer nekivágni a fejemet az éjjeli szekrénynek alvás közben. Csak onnan jöttem rá, hogy ez történt, hogy véres volt a párna, meg rászáradt véres a fejem.
Egyszer nekimentem bicóval egy álló autónak. Nem lett semmi bajom, csak közröhej tárgya lettem. Egyébként azért mentem neki, mert olvastam a bicón.
Három maradandó sebem közül az elsőt úgy szereztem, hogy a nyári szünetben, amikor a mamámmal voltam az oviban, ahol dolgozott, elestem és a fejemet nekivágtam vagy a küszöbnek, vagy pedig az ajtófélfának. Ezt a sebet két öltéssel kellett összevarrni és az ovis székhez való párnákat szorították a fejemhez, amíg el nem állt a vérzés. A mai napig van egy mélyedés itt a fejemen.
A másik maradandó sérülést sajtvágás közben szereztem. Anyámnak volt egy nagy, sárganyelű kése. Nagyon kemény sajtot akartam vele elvágni, de megcsúszott a kés és helyette az ujjamat vágtam el. Mindent összevéreztem, de azt hiszem, hogy anyám nem nagyon aggódott.
A harmadikat pedig úgy, hogy ablakpucolás közben kibillent alólam az íróasztal és én akkorát estem, mint az ólajtó. Amivel nem is lett volna baj, csak éppen a lemezradiátorra estem és mindkét lábamat felszakította az éles pereme. Nem volt veszélyes, csak megmaradt a nyoma.
Egy ilyet a Gurigáék szomszédjában is sikerült esnem, a varrógépasztal borult ki alólam. Az asztalnak letört a fogója, én meg jól bevágtam a lábam.
Felnőttként már egészen rendeződtek (volna) a dolgaim... Ha nem számítjuk, hogy egyszer egy fél emeletnyit estem a lépcsőn. Ez úgy történt, hogy csendben akartam lemenni és ezért – magassarkú csizmában – ügyeltem rá, hogy a lépcső szélére lépjek. A lépcsőfordulóban aztán a legfelső lépcsőn egészen egyszerűen a sarkaim fenn maradtak, én meg előrefelé eldőltem, mint egy krumpliszsák. „Csak” az állam szakadt fel a nyolc-kilenc lépcsőfokos zuhanás során, meg persze lenyúztam a lábam és a tenyerem.
Mostanában (pár éve) csak azért jártam a sebészeten, mert sikerült úgy levágnom a nagylábujjam körmét, hogy többszörös méretűre dagadt az ujjam a gennytől. Nagyon aranyosan leérzéstelenítették és lekapták a körmöt. Az egészben az volt a szörnyű, hogy ez télen történt, amikor nem tudtam cipőt venni a lábamra és papucsban bolondoztam az utcán, meg hogy minden lépcsőbe belerúgtam – a fájóssal. És csak akkor akartam igazán elájulni, amikor nekem kellett átkötözni. Ha éltetek már át szörnyen hosszú, majdnem elájulós perceket, akkor tudjátok, hogy milyen ott állni a kádra feltett fél lábbal és azon gondolkodni, hogy „tépjem, vagy ne tépjem?!”, meg „gyorsan, vagy lassan?!”